Föltámadott a tenger. Az idei Pride-on egyesek szerint 470 ezren vettek részt. Más - szerintem reálisabb - becslések szerint 100-200 ezren, de a lényeg, hogy marha sokan.

Nem sokkal a tiltás után megírtam, miért nem szabad jogilag korlátozni egy ilyen rendezvényt, pláne a gyermekvédelem tiszta víznél is átlátszóbb indokával. Most kiderült, hogy a tiltás nem csak zsarnoki eszköz, hanem teljesen hatástalan is. A dolognak ezzel a részével viszont nem kívánok többet foglalkozni, mert egy másik kérdés érdekel.

Mindenki tudja, hogy az idei vonulók többsége nem az LMBTQ-ügy miatt vonult, hanem a hatalommal szembeni dacból. Ez az egy dolog kapcsolta össze a résztvevőket. "Az ellenségem ellensége a barátom" - ez lehetne a felvonulás jeligéje. Ha szemben állsz a Fidesszel (és a tőle jobbra állókkal), akkor velünk vagy. Nem mondom, hogy nem értem ennek az elvnek az érzelmi alapjait: az Orbán-kormány nagyon ért ahhoz, hogy a legkülönfélébb csoportokat haragítsa magára, és ez a harag látszólag egységes csoportba gyúrta össze az ellenfeleket. Akik lehetnek szocialisták, liberálisok, szoft konzervatívok, migránsok, melegek, ellenzéki újságírók, és még sorolhatnánk.

Csakhogy: az ellenségem ellensége tényleg a barátom? Szerintem is eltakarodhatna már ez a kormány a csudába, de következik ebből, hogy kedvesnek kell lennem valakivel, csak mert ugyanezt gondolja? Az a helyzet, hogy a kormány némely kritikusairól nem jobb a véleményem, mint magáról a kormányról - a Pride pedig épp az az esemény, ahol ezek a figurák nagy számban leledzenek. (Ha már itt tartunk: nem voltam ott a felvonuláson, bár nem ezért. A körülmények úgy hozták, hogy nem értem rá. De talán jobb is, mert így legalább megmenekültem a dilemmától, hogy kimenjek-e.)

A Pride-on való részvételtől engem nem a drag queenek és a fenékrázogatók tartanak vissza, nem is az ún. keresztény értékrend, hanem a támogatók egy részének nézetei. És hát minden mozgalmat kicsit az is jellemez, hogy kik állnak be mögé nagy lelkesedéssel. Olyanokra gondolok, mint

- a különféle transzjogi szervezetek, az egyenlőségről alkotott bizarr elképzeléseikkel;

- a radikális feminista szervezetek, az áldozati allűrjükkel, és az abortuszhoz való jog hisztérikus-ökölrázó követelésével.

A fentebbi csoportok nagyon szeretik a másság elfogadását hangoztatni, de ez valamiért mindig csak azokkal szemben sikerül, akik egyetértenek velük. Karl Popper fogalmazta meg a tolerancia paradoxonát: ha az ember toleráns akar lenni, akkor toleránsnak kell lennie azokkal szemben is, akik szerinte nem toleránsak. Különben semmiben sem lesz jobb náluk. Olvastam jó pár megnyilvánulást a fentebbi irányzatok képviselőitől - akik persze nem egészen esnek egybe -, és tapasztalatból mondom: az erkölcsi felsőbbségtudatnak, a "baszódjon szájba, aki mást gondol" attitűdnek ilyen túlhabzásával kevés helyen találkozni.

Sajnos az LMBT-jogok ezeknek a figuráknak az identitásképző ügyei lettek, a Pride pedig a kultikus rendezvényük. Nem lenne muszáj így lennie, de tény, hogy így van.

A másik dolog pedig a Pride szellemi holdudvarának keresztényellenessége, amely persze színleg csak a "fundamentalistáknak" szól, de mindig kiderül, hogy magával a kereszténységgel, sőt en bloc a vallással van a baj. (Nem nagy ügy, de olykor a militáns ateisták is kelletik magukat a felvonuláson.) Tudom, hogy ez elsőre amolyan CitizenGO/vasárnap.hu szintű paranoiának tűnik, de ez nagyon távol álljon tőlem. Én nem szimatolok minden bokorban krisztofóbiát, helytelenítem is, ha valaki ezt teszi - de attól még a dolog létezik. Sokat elárul, hogy a melegmozgalom eredeti neve "Gay Liberation Movement" volt. Na most, ahol van liberation, azaz felszabadítás, ott nyilván volt elnyomás is. És vajon melyik világnézet képviselte a melegek elnyomását? Egyet lehet találgatni.

Nem gondolom persze, hogy az egyházak vétlenek abban, hogy a kultúrbaloldal és a szexuális forradalom céltábláivá váltak. Úgy gondolom - ami persze közhely -, hogy a kereszténység egyik fő problémája a szex. Nevezetesen, hogy a keresztény szexuáletika alapelvei egy teljesen más társadalomban születtek, és ezeket ma alkalmazni komoly nehézség - és bár történtek pozitív elmozdulások, szerintem az egyházak eddig nem találtak rá jó megoldást. Szembe kell nézni azzal, hogy a társadalom jó része számára a keresztény szexuális erkölcs merev és alig érthető tilalmak gyűjteményének hat. Ahogyan sok hívő számára is, részben engem is beleértve. De pont ez a lényeg, hogy csak részben. Mert bár sok részleten finomítanék és módosítanék, nem gondolom, hogy alapjában véve lenne elhibázott, amit a szexualitásról, nemekről, házasságról képvisel a kereszténység. Benne lennék ugyan egy reformban - csakhogy a Pride nem megreformálni akarja, hanem összegyűrni és kidobni a szemetesbe. Nagy különbség.

De van itt egy másik, ennél is nagyobb probléma.

Nevezetesen, hogy az igazi vízválasztót nem is a szexuáletikai kérdések képzik. Az csak a felszín; ott még talán lehet valamilyen szintű kiegyezés. Mivel a Biblia nem egy mai szöveg, van rá mozgástér, hogy azt mondjuk: eddig nem jól alkalmaztuk az ott leírtakat a mai viszonyokra. Talán kiderül, hogy a homoszexualitás bibliai elítélésével is ez a helyzet. Lehet, hogy azt kell mondanunk, hogy egy 21. századi meleg párkapcsolat teljesen más, mint amiről Pál ír a Római levélben, ezért a kettőt nem lehet megfeleltetni egymásnak. (Nem állítom, hogy ez biztosan így van, de legalábbis lehetséges.) Egy valamiben viszont nincs kerülőút: a kereszténység számára továbbra is a Biblia az erkölcs forrása, illetve azzal kiegészülve, a természetjog. Ez esszenciális. Ha ezt feladja, akkor nem önmaga többé. Ezért nem lehet sokáig egy csónakban evezni a szekuláris etikai irányzatokkal, amelyeknek fő programpontjuk éppen az, hogy "többé ne a szent könyvek mondják meg". (Márpedig a gender- és LMBTQ-mozgalmak nyilván ilyenek.) Keresztényként pedig ezt biztosan nem mondhatjuk, legfeljebb azt, hogy értelmezzük jól azt, amit a szent könyvek mondanak.

Ennek a vitának szerintem csak kétféle lezárása lehet: az egyik fél perdöntő érvet hoz fel a világnézete mellett, vagy kiirtja a másikat. Az utóbbit nyilván nem szeretnénk, míg az előbbi valószínűtlen. (A világnézet többek között épp attól az, hogy van egy nem bizonyítható komponense, ami befolyásolja a bizonyítékok értékelését.) Marad a szembenállás, annak minden keserű és édes gyümölcsével. A keserűt a politikában folyton tapasztaljuk; az édes gyümölcs viszont az, hogy az ember álláspontja annál kifinomultabb és érettebb lesz, minél többet ütköztette az ellenvéleménnyel.