Elnézést a spoilerérzékenyektől, de nem tudom megállni, hogy az irományomat ne kezdjem rögtön a konklúzióval: a tudomány és a vallás úgynevezett szembenállása egy mítosz. Mást mondanak, ez igaz, de csak azért, mert másról is beszélnek.

Kezdeném azzal, honnan is közelítek én ehhez a "vallás versus tudomány" dologhoz. Egyrészt keresztény vagyok, aki magát római katolikusnak érzi és vallja. Ez az elköteleződésem csak felnőtt fejjel vált tudatossá, nagyjából egy időben a filozófia iránti érdeklődésemmel. Nem mondanám, hogy a kettő között oksági összefüggés lenne, de ennek az együttállásnak volt a következménye, hogy hívővé válásommal párhuzamosan ismertem meg a kereszténységgel szemben felhozott ellenvetéseket is. Másrészt viszont nem vagyok természettudós, és tudom, hogy erre az olvasóim egy része bizonyára le fog csapni - mondván, akkor meg mit szólok bele. Mentségemre felhoznám, hogy a kérdésnél, miszerint ellentmondanak-e a tudományos eredmények a kereszténységnek, van egy alapvetőbb: hogy egyáltalán, elvben ellentmondhatnak-e. S ehhez leendő filozófusként már lenne pár szavam.

Először is, tisztázzuk a két fogalom jelentését. "Tudomány" alatt értsük a természettudományok jól alátámasztott eredményeit (tehát nem a feltételezéseket, spekulációkat vagy fantáziadús értelmezéseket); "vallás" alatt pedig koncentráljunk a kereszténységre, annak is a legfontosabb állításaira (tehát például arra, hogy van Isten, vagy léteznek csodák, de ne mondjuk arra, hogy a nyúl kérődző, bár ez utóbbi is szerepel a Bibliában).

Ian Barbour fizikus szerint a tudomány és a vallás viszonyáról négy különböző elképzelés létezik. Ezek szerint a kettő

1) konfliktusban áll egymással,

2) elkülönül egymástól,

3) párbeszédet folytat, vagy

4) együtt integrálódik egy közös, nagy projektbe.

Minden tiszteletem Barbouré, de én a 2-est és a 3-ast összevonnám, mert nem zárják ki egymást (feltéve, hogy az elkülönülésbe nem értjük bele rögtön a párbeszédre való képtelenséget). Én erre, az elkülönülés+párbeszéd kombóra szavazok. A tudomány és a vallás, ha a helyükön kezelik őket, a világ különböző szeleteire vonatkoznak. Ettől még persze - jobb esetben - nem beszélnek el egymás mellett, hanem a kultúránkra nézve kulcsfontosságú párbeszéd résztvevői. Ami pedig a többi elképzelést illeti: az integráció-modell szerintem nem annyira pontos, míg a konfliktus-modellről meggyőződésem, hogy hamis. De lássuk, miért.

Feltéve, de meg nem engedve, hogy konfliktus van a tudomány és a kereszténység között, ez két helyen lehetséges:

1) a módszerek szintjén - nevezetesen, hogy aki elfogadja a tudományos módszert, az nem hihet olyasmiben, mint a csodák, vagy empirikusan nem mérhető valóságok;

2) az eredmények szintjén - nevezetesen, hogy egyes tudományos eredmények arra mutatnak, hogy a kereszténység állításai hamisak.

Nézzük őket sorban. Ellentmondás lenne...

1) ...a módszerek szintjén?

Ez nem túl hihető akkor, ha megnézzük a tudomány és a vallás közös történetét. Az a nézet ugyanis, hogy a természettudomány az ateizmus melegágya, jóval fiatalabb, mint maga a természettudomány. A modern tudomány kezdetei valamikor a 17. század elejére tehetők, de a 19. század második feléig a tudósok között is a hívők voltak többségben. A tudósok által alkalmazott módszerek persze sokat korszerűsödtek azóta, de maguk az alapok - a megfigyelés, a kísérlet, a hipotézisek alkotása - akkor is megvoltak. Ha itt, a módszertanban van a konfliktus gyökere, akkor fura, hogy ezt az emberiség jó két és fél évszázadon át nem ismerte fel.

Valójában ez nagyon is érthető. Az tény, hogy vannak a tudományos módszerrel megközelíthetetlen, mégis fontos kérdések. Ilyen mondjuk az egész empirikus világegyetem eredete, vagy a csodák létezése. A kereszténység pedig pont ezen a területen fogalmazza meg a maga mondandóját. Csakhogy a tudomány sehol nem mondja, hogy ezekkel ne foglalkozzunk - ezt az úgynevezett szcientizmus mondja. Semmilyen logikai hibát nem követ el az, aki elismeri a tudományos módszer érvényességét annak saját szféráján belül, de azt nem terjeszti ki bármilyen elképzelhető kérdésre. Azt állítani, hogy a hit vagy a metafizika kérdéseit a tudomány számolja fel, annyi, mint azt mondani, hogy van olyan módszer, amely a saját határain túl is érvényes. Ez pedig önellentmondásos, nem is kicsit.

Ebből is látszik, hogy a szcientizmus elég primitív nézet - valahol a fundamentalista Biblia-értelmezésekkel rokon, azok szekuláris ellentétpárja. Abban hasonlít rájuk, hogy nemigen tud másra hivatkozni, mint önmagára.

Akkor talán ellentmondás lenne...

2) ...a tudományos eredmények szintjén?

Ez már egy fokkal jobb ötlet, mint az előző, mert amíg a tudományos módszer alapjai nagyjából négyszáz éve ugyanazok, addig a konkrét ismereteink rengeteget bővültek azóta. Így tehát első blikkre nem tűnik hülyeségnek azt mondani, hogy az ismereteink között van valami, ami azt sugallja, hogy Isten nem létezik, vagy a kereszténység állításai hamisak. De vajon mi lehet ez az ismeret?

A legtöbben ilyenkor arra hivatkoznak, hogy a természettudomány le tudja írni a világot Isten nélkül is, tehát Istenre nincs többé szükség, kiszorult a pályáról. A narratíva fő vonala valahogy így néz ki: régen az emberek azt gondolták, hogy a természeti jelenséget Isten vagy az istenek okozzák. Aztán, ahogy fejlődött a tudásunk, rájöttünk, hogy a dolgok a természeti törvényekkel magyarázhatók. Persze, vannak dolgok, amelyekre még nem találtunk magyarázatot, de a múltbeli tapasztalatokon megedződött honpolgár jobb, ha gyanakszik: Isten ezekből a résekből is ki fog szorulni, csak idő kérdése.

Ez - az úgynevezett "rések istene" érvelés - egy hírhedt szalmabáb. Ott lehet a legjobban megfogni, ha megkérdezzük: kik voltak pontosan azok, akik úgy gondolták, hogy a természeti jelenségeket közvetlenül Isten okozza a világban? Akik így gondolkodtak, azokat inkább valahol az animista vagy politeista vallások környékén kellene keresni. A teista vallások - köztük a kereszténység - a kezdetektől fogva elutasították ezt a nézetet. Igen, szerintük a világot Isten teremtette és fenntartja a létben, de nem úgy, hogy a természeti jelenségeket Ő maga okozza, valamiféle csodás beavatkozással. A természetnek megvannak a saját törvényei, és az egyes jelenségek közvetlenül ezekből a törvényekből fakadnak; a világ csak a maga kontingens léte folytán, mint egész mutat Isten felé. Leírhatjuk akár az összes jelenséget a természeti törvényekkel, de ezzel még semmit sem mondtunk arról, miért létezik maga ez a törvényekkel irányított világ.

A "rések istene" igazolására valójában egyetlen példát szoktak felhozni: az evolúcióelméletet. Való igaz, hogy Darwin elmélete után nem tartható az a nézet, hogy az élőlények a mai formájukban, közvetlen teremtéssel jöttek létre. Ez azonban sohasem volt igazán fontos teológiai nézet (már Szent Ágoston is meghagyta annak a lehetőségét, hogy a Teremtés Könyvét metaforikusan kell értelmezni, mindezt vagy 1400 évvel Darwin előtt). Az evolúciónak persze vannak olyan hatásai az emberképünkre, amelyek keresztény nézőpontból is figyelemre méltóak, de az túlzás, hogy itt konfliktusról lenne szó. Az evolúció, mint olyan, a változás egyik formája a természeti világban. A változás viszont a kontingens dolgok tulajdonsága (ami szükségszerűen létezik, az egyben változatlan is). A teremtés viszont nem a kontingens dolgok változását írja le, hanem ezeknek a születését a szükségszerű létezőtől, Istentől. Az, hogy a teremtett világ a létrejötte után hogyan fejlődik, már nem a teológia dolga. (Amiből persze az is következik, hogy az ún. kreacionizmus, vagyis amikor a Biblia alapján tagadják az evolúcióelméletet, teológiailag is nettó hülyeség.)

A fentebbiekben nem állítottam, hogy a tudomány "bizonyítja" a kereszténység igazságát. Ilyet nem is állítanék. Azzal a nézettel szálltam csak vitába, hogy ellene szól; ezután persze viszont még nyilván jogos kérdés, hogy miért köteleződünk el a kereszténység mellett, ahelyett, hogy egyszerűen csak felfüggesztenénk az ítéletünket? Erre a kérdésre szerintem nem a filozófia hivatott válaszolni, mert itt átlépünk egy olyan területre, ahol a különböző személyes tényezők is - mint az élethelyzet, a tapasztalatok és az intellektuális beállítódás - erősen közrejátszanak. De az az állítás, hogy "nekem nincs affinitásom a kereszténységhez", jóval szerényebb, mint az, hogy "a tudomány ellentmond neki". Az előbbivel nincs - és elvi okokból nem is lehet - vitám.