Bár a média fősodra továbbra sem a filozófus szakma eseményeit igyekszik dokumentálni, az analitikus filozófia berkeiben azért hír volt, amikor idén tavasszal meghalt Daniel Dennett. Ő volt az elmefilozófia, a kognitív tudományok és a biológiafilozófia egyik nagyágyúja – na és az úgynevezett „új ateizmus” egyik vezéralakja. (Bár, tegyük hozzá, ez egy ad hoc elnevezés: valójában egy 18. század óta létező, szcientista, vallásellenes irányzatról van szó.) Én itt most mégsem magáról Dennettről szólnék pár szót, hanem egy (számomra) irritáló jelenségről, amelybe ezúttal is volt balszerencsém belebotlani. Nevezetesen: ha meghal egy neves ateista, akkor előbb-utóbb valaki szükségképpen megjegyzi, hogy az illető bizonyára megszívta a túlvilágon. Így volt ez egy másik újateista, Christopher Hitchens, vagy például tavaly Vágó István halálakor is. A hangvétel persze változó – a sajnálkozástól a kárörömig -, de a lényeg ugyanaz.

Azt talán senkinek nem kell magyarázni, hogy az adott helyzetben – konkrétan valaki halálakor – ez a reakció sem morálisan, sem teológiailag nem adekvát. Így hát a dolog mögött inkább pszichológiai okok lehetnek: sejtésem szerint az, hogy egyes hívőket zavar, ha a kereszténység elutasításával találkoznak. És minél nevesebb személyektől érkezik az elutasítás, annál erősebb a frusztráció. (Tegyük azért hozzá, hogy az ilyesmi korántsem csak keresztényeknél fordul elő; általában, ha egy eszmét fontos személyes ügyünknek tekintünk, lehet rá számítani.)

Úgy tűnik, szeretjük, ha meg tudunk győzni valakit, az ellenkezőjét pedig könnyen személyes kudarcként könyveljük el. És hogy miért? Azt hiszem, nem véletlen, hogy a meggyőz igében ott van a győz szótő. (Egyébként nem csak a magyarban, hanem például a latinban is, lásd convincere és vincere). Mint olyan sokszor, az etimológia itt is feltár valamilyen mélyebb igazságot a fogalmak közti összefüggésről. Nehéz tagadni: azzal, hogy meggyőzünk valakit, valamilyen értelemben le is győzzük. Úgy is fogalmazhatunk, hogy episztemikusan fölé kerekedtünk, vagyis – legalábbis ott és akkor – mi jobb megismerőknek bizonyultunk nála, és ez domináns helyzetbe hoz minket. Ha az emberek sorra adják fel a meggyőződésüket a miénk javára, akkor elmondhatjuk, hogy van bennünk valami kivételes: vagy különösen erősek az érveink, vagy különösen bravúros a retorikánk. Innen nézve minden ember, akit nem tudtunk meggyőzni, olyan, mint egy vár, amelyet nem sikerült bevennünk. Érthető, ha ezt nem szeretjük, és talán még az is, hogy egyesek ilyenkor a remélt végső győzelem hangoztatásába kezdenek.

Mégis szerencsésebb lenne másképpen kezelni a dolgot. Jó hír, hogy lehet is.

A vélemények sokféleségéhez éppenséggel lehetséges akklimatizálódni. Ha ez sikerül, akkor onnantól az ember semmi különöset nem lát abban, ha más véleménnyel találkozik (ez addig is fokozható, hogy már azon lepődik meg, ha valahol konszenzusba botlik). Erre a legjobb terep – és akkor elkezdek hazabeszélni – a filozófia. Nincs még egy olyan szakterület, ahol ekkorák lennének a véleménykülönbségek, s amely ennyire toleráns lenne bármilyen megfogalmazható állásponttal szemben. (A kötelezően ajánlott olvasmány ezzel kapcsolatban Tőzsér Jánostól Az igazság pillanatai.) Aki felfogja a nézetkülönbségek súlyát, az előbb-utóbb rálát arra, hogy saját nézőpontja korlátozott és nem teljes. A magabiztossága ettől csökkenni fog, a toleranciája viszont növekedni - hosszú távon pedig az utóbbi értékesebb adomány.

A hit területén persze nehezebb ezt a műveletet végrehajtani. A hit alapja ugyanis az isteni kinyilatkoztatás, amely abszolút érvényű igazságokat szeretne közölni. Hogyan lehetne ezt összeegyeztetni annak a beismerésével, hogy korlátozott perspektívából látunk? A kérdést hosszasan lehetne ragozni, de röviden az a véleményem, hogy sehogy. A kettő olyan ellentétes egymással, mint tűz és víz. Csakhogy: a kinyilatkoztatás tartalmát nyilván megelőzi valamilyen meggyőződés a kinyilatkoztatás tényéről. (Ellenkező esetben magáról a tartalomról nem is lenne értelme beszélni.) De azok, akik erre a meggyőződésre jutnak, nyilván nem birtokolnak semmilyen tévedhetetlenséget. Ez olyan patthelyzet, amiből - egyes véleményekkel ellentétben - azt gondolom, hogy nincs kiút. Marad egyetlen dolog: hogy megpróbáljuk nagyvonalúan kezelni a nézetkülönbségeket.

Ellenkező esetben jogot formálunk a vitapartnerünknek arra, hogy ő is kedvezőtlen helyre helyezzen minket a (lehet, hogy csak metaforikus) túlvilágán.