Az úgynevezett emergentista filozófiai iskola sokat foglalkozik azzal, hogy az empirikus tudományok a valóságot valamilyen rétegzett módon ábrázolják, ahol az egyes szaktudományok területe egy-egy rétegnek feleltethető meg. Legtöbbször úgy szokás gondolni, hogy

• legalul van a fizika szintje, vagyis a részecskék, az erők és az energia világa;
• aztán jön a kémia szintje, vagyis az atomi szintnél kezdődő, élettelen anyag világa;
• aztán jön a biológiai szint, az élő szervezetek világa;
• majd a pszichológiai szint, a tudatos tapasztalatok világa.

A kérdés ezután az, mi a viszonya a különböző szinteknek.

Mára elég jól sikerült a kémiát a fizika segítségével magyarázni, ha pedig sikerül megnyugtató választ találnunk az élet megjelenésére - és elvben miért ne sikerülhetne? -, akkor a biológia visszavezetése a kémiára is sikeres lesz. Az igazi, fogós kérdések inkább két helyen merülnek fel: az egyik a fizikai, a másik a pszichológiai szféra eredetére vonatkozik.

A fizika alapvetően két komponens segítségével magyarázza a dolgokat: megelőző fizikai állapotokra, illetve természeti törvényekre hivatkozással. Összességében tehát nem is kettő, hanem három fogós kérdésünk van:

1. Miért létezik valami a semmi helyett? (Azaz, miért léteznek egyáltalán fizikai állapotok?)

2. Miért van rend a káosz helyett? (Azaz, miért léteznek természeti törvények?)

3. Miért vannak tudatos tapasztalatok?

Most egyelőre az elsővel foglalkozunk.

Régóta ismert - és logikailag jól demonstrálható - elv, hogy a jelenségre adott magyarázataink sorának valahol meg kell állnia. Valahol kell tudnunk azt mondani: nincs tovább. (Ebből a szempontból mindegy, hogy az okok sora a múltban véges-e vagy végtelen. Ha végtelen, akkor maga az oksági sor lesz ez a végső, további okra nem visszavezetett entitás.) Ennek az elvnek a tagadása ellentmondáshoz vezet. Annak, hogy valami létezik, nem lehet magán kívüli oka. Hiszen így ez az ok maga is része lenne a létezők halmazának, azaz végső soron ugyanott lennénk, mint előtte. Az egyetlen elképzelhető lehetőség, hogy van valami, ami a saját természeténél fogva létezik, azaz anélkül képes létezni, hogy valami más létrehozta volna. Ezt nevezhetjük végső valóságnak (vagy, aki szereti az elegánsan hangzó latin szavakat, Abszolútumnak).

A kérdés ezután már csak az, hogy micsoda ez a végső valóság? Alighanem látatlanban is megállapíthatunk róla pár dolgot.

1) A körülöttünk lévő legtöbb dolog - például a fák, macskák, asztalok, stb. - nyilvánvalóan nem végső valóságok. Valami rajtuk kívüli okból léteznek, azaz kontingensek. Jogosnak tűnik feltételezni, hogy a végső valóság olyan, hogy a természeténél fogva képes előidézni a kontingens dolgok létét. Ilyesformán az utóbbiak létezését visszavezethetjük az előbbire, és ezáltal magyarázatot nyernek. A végső valóságnak tehát van valamilyen oksági ereje, ami pusztán annyit tesz, hogy nem absztrakt dolog, mint mondjuk a számok.

2) A végső valóság szükségszerű. Nem feltétlenül logikailag, inkább abban az értelemben, hogy a létezése nem függ valami mástól (ez a metafizikai szükségszerűség.)

3) A végső valóság egyszerű, vagyis nem áll részekből. Ha nem így lenne, akkor elvben fel lehetne bontani a részeire, ami azt is jelenti, hogy csak a részeinek, illetve azok elrendezésének köszönhetően képes létezni. Ez pedig színtiszta kontingens létezés lenne.

Aquinói Szent Tamás még megtehette, hogy ezek után csak annyit mond: "...és ezt mindenki Istennek nevezi". Ma ez már nincs így, mert a végső valóságról sokan vitatják, hogy Istennek kellene nevezni. Színre léptek más jelöltek is, mint például az anyag vagy az univerzum. (Bár pont az univerzum nem teljesíti a harmadik kritériumot, vagyis az egyszerűséget, hiszen nem más, mint a létezőknek egy óriási halmaza.) Az igaz, hogy az Isten-fogalomhoz hozzátartoznak olyan jellemzők is, amelyeket nem lehet levezetni a végső valóság fogalmából. Ezek közül a legtöbb szájhúzogatást a személyesség kapja, vagyis hogy a végső valóság olyan tulajdonságokkal bír, mint az akarat, cél és szándék.

Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a végső valóság személyes jellege - amely a hívők számára Istenben ölt testet - nem olyan, mint egy filozófiai vagy tudományos elmélet. Sokkal inkább a végső valósághoz való viszonyról mond el valamit: a vallások, de legalábbis az ábrahámi vallások az ember és a végső valóság viszonyát nem személy-dolog viszonyként, hanem személy-személy viszonyként ábrázolják. Ezt csak egy olyan világkép talajáról lehet megérteni, ahol a személy valamilyen értelemben többet jelent, és magasabb rendű, mint a személytelen létezés. Ha valljuk, hogy a világ több és gazdagabb lett attól, hogy személyes létezők is vannak benne, akkor adódik az, hogy a végső valóságot - amely egyúttal a legmagasabb rendű létezést is jelenti - olyannak gondoljuk el, mint ami valahogyan tartalmazza a személyességet.

Az is lehet, hogy azt gondoljuk: a személy és a személytelenség közti különbség illúzió, és a végső valóság felette áll mindkettőnek. Ez a misztika útja. Az is lehet, hogy a végső valóságot teljesen személytelennek gondoljuk el - mondjuk valamiféle "ős-anyagnak" vagy egy természeti törvénynek -, és így materializmushoz jutunk. Nem akarok itt most a materializmus ellen érvelni, de vegyük észre: ez mindenképpen együtt jár a személy valamilyen szintű redukciójával. Ha az emberek - és a nem emberi személyek, ha vannak ilyenek - olyan oksági történettel rendelkeznek, amelyben kizárólag személytelen és céltalan folyamatok vesznek részt, akkor a személyes és tudatos létezést nem is választja el olyan sok a személytelentől és öntudatlantól. A tudat természete körüli viták talán azért is ilyen intenzívek, mert érezzük, hogy bármely válasznak igen messzire ható következményei vannak.