Ezen a blogon eddig lehetett néhány filozófiai tárgyú írást is olvasni, amelyek mostantól nem itt, hanem az újonnan indult másik blogomon olvashatók. A Törvénytelen Észosztót ettől kezdve csak a közéleti, illetve kulturális kérdéseknek szánom.

Vannak az öncáfolásnak mulatságos esetei, mint amikor valaki vöröslő fejjel üvölti, hogy ő sohase dühös, mattrészegen antialkoholizmus hirdetésébe fog, vagy egy bazmegelés kíséretében kikéri magának, hogy valaha is csúnyán beszélne.

"Elegem van a gyűlölködéséből" - jelentette ki Charlie Kirk gyilkosa, majd fegyvert ragadott és tüzelt. Gyilkossággal küzdeni a gyűlölködés ellen ugyanolyan paradoxon, mint az előzőek, csak épp nem mulatságos, hanem mélyen tragikus. Ahogy azok a reakciók is, amelyek a radikálisabb baloldali kommentmezőkön söpörtek végig s amelyek tartalma így foglalható össze: "Kirk jobboldali volt, Trumpot támogatta, tehát meg is érdemelte. Örülnünk kéne a halálának, hiszen jobb lett a világ, nem?" (Volt olyan is, aki azzal példálózott, hogy Hitler és Sztálin megölésén se szomorkodunk, bár nem fejtette ki a hasonlóságot Kirk és az említett személyek között.)

A dologban az a faramuci, hogy ezek a csoportok többnyire büszke farizeusok módjára fitogatnak olyan erényeket, mint a másság elfogadása és a jogegyenlőség. Aztán az elfogadásban odáig mennek, hogy nyugodtan meg is halhat, akinek más a véleménye; a jogegyenlőség iránti szenvedélyükben pedig félrenéznek, ha konzervatív influenszerek élethez való jogáról van szó. Pedig olyan is van, mert ez a jog egyetemes, ahogyan azt az összes fontos alapjogi dokumentum rögzíti. Nem a balosok, a liberálisok és a szekularisták privilégiuma. Elfelejtettétek, fiúk?

Nem ismerem Charlie Kirk munkásságát. A kevés infó alapján, amit összegyűjtöttem róla, úgy tűnik, hogy egy érvekkel felfegyverzett figuráról volt szó, aki az amerikai egyetemi campusokat járva vitázott a bevett kultúrharcos témákban, mint a woke, a gender, az abortusz, a bevándorlás vagy a fegyvertartás. Persze a jobboldali álláspontot képviselte, de akkor mi van? A gyilkosságot kisebbítő hölgyek és urak azt akarják mondani: e kérdések kapcsán ne is bajlódjunk olyanokkal, mint a vita és a párbeszéd? Azt követelik tán, hogy az ő véleményüket feltétel nélkül illesse meg az "igazság" címkéje? Hogy is hívják ezt a gondolkodásmódot? Tudom: önkényuralomnak.

Pedig aztán tényleg nem kell egyetérteni Kirkkel. Hogy nem szerette a genderizmust és a woke-ot, azzal tudok azonosulni. Az abortusz-ellenességével is, bár én nem vagyok a drákói tiltás híve. Azzal nem, hogy a bevándorlás teljes leállítását szorgalmazta, azzal meg főleg nem, hogy ellenezte az állam és egyház szétválasztását, meg fogékony volt mindenféle konteóra. Bizonyos kijelentéseitől egekbe szökött a vérnyomásom, mint például amikor azt találta mondani: a szabad fegyvertartás joga olyan értékes, hogy megéri azt az áldozatot, hogy egyes embereket agyonlőnek. Ezt aztán sokat idézték tőle a napokban. De ha eltekintünk annak tragikus iróniájától, hogy a fegyvertartás nagy promóterével golyó végez, akkor is: aki ellenzi a fegyvertartást - például én, bár Magyarországon ez nem túl releváns - annak aztán végképp el kellene ítélnie a merényletet. Hiszen a szigorú fegyvertartási szabályok többek közt azt is szolgálnák, hogy ne sodródjunk bele abba a társadalmi állapotba, ahol a politikai erőszak természetes.

Ami még nagyon tanulságos, az a totális inkonzisztencia abban, ahogyan Kirköt a különböző csoportok látták. Egyik oldalon azt olvastam, hogy Kirk egy rasszista, neonáci seggfej volt, aki a vitákat arra használta, hogy leuralja az ellenfeleit és gyűlölködjön. Máshol meg azt, hogy Kirk egy keresztény hitvalló volt, aki minden igyekezetével azon volt, hogy Krisztust hirdesse az embereknek, és nyitott szívvel, barátságosan közeledett az embertársaihoz. Értem én, hogy nagy az elfogultság mindkét oldalon, de az, hogy egyazon személyt ilyen ellentétes színekben lehet látni, kissé ijesztő. Annak jele, hogy nincs közös tapasztalati alap, buborékokban élünk, ahol már a legalapvetőbb valóságérzékelésünket is az előfeltevések és előítéletek szabják meg. Az egyik buborékban Charlie Kirk angyal, a másikban ördög.

Ez pedig a viták ellensége, mert vita csak akkor lehetséges, ha a felek osztoznak bizonyos közös alapvetésekben. Kirk meggyilkolása aggasztó jel, és felszólítás azoknak, akiknek - legyenek bal- vagy jobboldaliak - van elég közös a látómezejükben ahhoz, hogy leülhessenek egymással beszélgetni és meg is értsék egymást. Ők most egy oldalon állnak - az ellenség a vitaképtelen radikalizmus.

Elkeserítő az a kultúrharc, amely a Pázmány három pszichológus oktatójával kapcsolatban folyt le az elmúlt pár hónapban. Elkeserítő, de nem meglepő, mert az említett pszichológusok homoszexualitás-ügyben publikáltak a HVG-n, konkrétan arról, hogy nem probléma, ha a meleg párok gyerekeket fogadnak örökbe, meg hogy az LMBTQ-emberek közérzete Magyarországon nem túlzottan jó. Ezek mind szolid pszichológiai megállapítások volnának, csakhogy a melegtéma olyan, mint a mondásban szereplő pillangó, amelynek egyetlen szárnycsapása tornádót okozhat a világ másik felén.

Az eset kísértetiesen emlékeztet arra, amikor a vérfideszes Trombitás Kristóf - mindenki kellemes vagy épp kínos meglepetésére - írt egy cikket a Pesti Srácokba ugyanezzel a konklúzióval: nem probléma, ha a meleg párok gyerekeket fogadnak örökbe. Beindult a cancel culture, a cikk pár nap múlva rejtélyes körülmények közt eltűnt az oldalról. És most vajon mi történt? Beindult a cancel culture: az egyetem vezetősége fegyelmi vétség miatt eljárást indított, sőt, hetente akarták kikérdezni őket a katolikus egyház katekizmusából. Végül, ami friss hír, mindhárman felmondtak. Ezt nem csodálom, csak hát kár volt így elüldözni őket. 

Szerény véleményem alább álljon.

1) Nem tudjuk pontosan, milyen hatással van a gyerekekre, ha azonos nemű párok nevelik őket. Nem vitatom a cikk által prezentált kutatásokat, miszerint nem látszik rossz hatás, csak annyit jegyeznék meg, hogy ezt ma még aligha lehet eldönteni. Az igazi kérdés ugyanis inkább az, hogy az illető párkapcsolatait, szexuális életét, szülői képességeit hogyan befolyásolja az, hogy egy homoszexuális kapcsolattal találkozott elsőként. Ezt nem tudjuk, mert ehhez a hosszabb életutat kellene áttekinteni. Csakhogy a mostani idősebb generációban nem nagyon vannak olyanok, akiket meleg pár nevelt, mert amikor ők voltak kisgyerekek, ilyen még fel sem merült. (Európa nagy részén a hatvanas-hetvenes évekig, de pl. Romániában 1993-ig [!] bűncselekmény volt a homoszexuális aktus.)

2) De ettől függetlenül: az, hogy milyen hatása van, a pszichológia kompetenciájába tartozik. Erről az egyháznak el kell fogadnia a pszichológia álláspontját, bármi is legyen az, mert ez nem teológiai kérdés! 

3) A homoszexuális életforma helyességéről viszont már lehet teológiai nézet, mert ahol nem csak ténykérdésekről, hanem normatív kijelentésekről, etikáról vitázunk, ott már az erkölcsteológia is játszik a pályán. Az inkriminált cikk is itt tapintott rá az érzékeny pontra: nemcsak kutatási adatokat közölt, hanem értelmezte is azokat, és a homoszexuális kapcsolatok elfogadását sugallta. Egy olyan nézetet, amely valóban nem egyezik a hivatalos egyházi állásfoglalással, és ezért lett belőle balhé.

4) Régóta erős a benyomásom, hogy az erkölcsteológia legnagyobb ellenfele a pszichológia. Bár a pszichológia leíró tudomány, nagyon könnyen adódnak belőle normatív következtetések, mert sokat foglalkozik azzal, hogy valami hasznos-e vagy káros. (Másik hasonló a szociológia.) A keresztény etika viszont nem minden erkölcsi kérdéshez a hasznosság irányából közelít, vagyis megengedi, hogy egyes cselekedetek bűnnek számítsanak akkor is, ha nem okoznak kárt az egyéneknek. Egyes kérdésekben a hasznosság/károsság alapján teljesen más értékelés adódik, mint a teológiai megközelítésben. A homoszexualitás pont ilyen - ezért lett belőle kultúrharcos csatatér.

5) A szerzők jobban hangsúlyozhatták volna, hogy a saját véleményüket írják le, nem pedig az egyetemét vagy az egyházét. A cím azonban többet állított: "Egy keresztény szellemiségű egyetem oktatóiként és pszichológusként valljuk: minden szeretetre épülő kapcsolat egyenértékű." Azzal, hogy álláspontjukat a "keresztény szellemiséggel" összeegyeztethetőnek állították be, teológiai vitát nyitottak. Jobban tették volna, ha nem nyitják ki Pandora szelencéjét azzal, hogy belekeverik a dologba a kereszténységet, hanem mezei pszichológusokként nyilatkoznak.

6) A vezetőség vita helyett büntetni akarta őket, méghozzá iskolás kikérdezéssel. Ezt nagyon helytelenül tették. Egy keresztény szellemiségű blog szerzőjeként vallom: minden, megfelelő tudományos alapokon álló megnyilvánulás egyenértékű.

Döbbenten tapasztalom, mekkora port kavart Ajsa Luna Himnusz-éneklése. Zenetudományi végzettségem van, és bár abból a szakmából azóta kiiratkoztam a filozófia kedvéért, mégiscsak elevenemre tapint, ha azt látom, hogy egy zenei produkcióval kapcsolatban tömegek tolják fullba a kretént. Közülük kiemelkedik Novák Előd, aki feljenetést tett az énekesnő ellen nemzetgyalázás vádjával. Hogy mi van?!

Gyorsan megjegyzem, hogy szerintem Ajsa Luna produkciója közepes volt. Nem rossz, és nem is különösebben jó, hanem olyan átlagos. Ahhoz pedig kétség sem fér, legalábbis számomra, hogy ilyesmit szabad. De mivel azt látom, hogy ez másoknak nem ilyen egyértelmű, elmagyarázom, miért.

A Himnusz tényleg nemzeti jelkép, ahogyan a zászló meg a címer is. A jelképek mindig irányulnak valamire: egy közösséget, egy csoportot szimbolizálnak. Éppen ezért, amit az ember egy jelképpel tesz, az kifejezi az attitűdjét az adott csoport iránt. A nemzeti, vallási szimbólumok törvényi védelme ezért nem valamiféle jobboldali hiszti, hanem teljesen jogos: aki a nyilvánosság előtt mondjuk elégeti egy ország zászlaját, az elárulja, hogy valami ilyesmit tenne az ország lakóival is. Ezt pedig nem szabad hagyni. A jelképek gyalázásához azonban hozzátartozik az agresszív, romboló szándék, Ajsa Luna produkciójában viszont ilyen nem volt. A polgárpukkasztás itt kimerült abban, hogy az énekesnő merte ezt a dalt egy kicsit, khm, nem szokványos módon előadni. És akkor mi van? Ez jelképgyalázás lenne? Ki mondta, hogy a Himnuszt csak ünnepélyesen, vigyázállásban, emelt fővel szabad énekelni? (Ja tudom: például Orbán Viktor. De ő most nem érdekes.)

Egy zenemű sokféle stílus köntösét elbírja. A maga nemében zseniális példája ennek Kocsis Zoltán egyik darabja, amelyben a Kis karácsony, nagy karácsonyt dolgozza fel a zenetörténet szinte valamennyi áramlatán végighaladva, a reneszánsz madrigáltól kezdve a klasszikus szimfónián át a galoppig. Oké, itt lehet mondani, hogy a Kis karácsony azért mégsem himnusz, csak egy mezei karácsonyi dalocska. De az, hogy honnan származik az anyag, nem befolyásolja, hogy mit szabad megtenni vele. Mehetne a Himnusz is galopp-kiadásban, ha valaki megcsinálná. Ehhez képest amit Ajsa Luna csinált, tényleg nagyon szolid volt. Mégis, miért váltott ki ekkora felháborodást?

A hagyományról szokás úgy gondolni, hogy az egy nálunk nagyobb dolog, amihez képest az egyén lejjebb van a ranglétrán. Ezért ahol az egyén és a hagyomány találkozik, az előbbinek illik alázattal fejet hajtania az utóbbival szemben. És itt a felháborodás gyökere. Aki szabadon közelít a hagyományhoz, mer kezdeni vele valamit, az, ha úgy vesszük, elutasítja a főhajtást, és egyenrangúnak állítja be magát vele. Ezt érzékelik sokan tiszteletlenségnek. Mégis, ki az a gyüttment, aki magát egy szintre emeli a Himnusszal?

Nos, bárki lehet az. A kísérletezés lehetősége mindenki előtt nyitott, nem is a nagyság függvénye. Mert, bár ez a produkció inkább közepes volt, lehet, hogy Ajsa előbb-utóbb csinál egy jobbat. Vagy, ha nem ő, akkor más. De ahol neki nem szabad ilyet, ott másnak sem, és beköszönt a diktatúra, ahol a hatalmasok mondják meg a művészeknek, milyet írhatnak és milyet nem. Volt nálunk is ilyen, mindössze néhány évtizede. Ugye nem akarjuk visszahozni azokat az időket?

A Szabadság-szoborba oltott kereszt gondolatát csak kevesen fogadták örömmel, többen kétkedéssel, és még többen egyértelmű elhatárolódással. Ha választanom kellene, én is a harmadik csoportba tartozom, bár nem pont ugyanazon okokból, mint egyesek.

Mit gondolok? Például, hogy ez a kereszt csúnya, oda nem illő, felesleges megosztást generál, és megzavarja a szobor amúgy teljesen konzisztens és egyöntetű szimbolikáját. Meg hogy olyasfajta dominanciát sugall, ami épp a kereszthez illik a legkevésbé.

Mit nem gondolok? Például, hogy szekuláris államban eleve abcúg a vallási jelképeknek minden feltűnő helyről.

Jelképek és üzenetek

A szekularizáció - a vallás visszaszorulása a társadalomban - a 20. század fejleménye. Előtte nálunk csaknem ezer (más helyeken csaknem kétezer) évig a kereszténység jelentette a legfőbb támaszt a világ értelmezésében. Ezért a kultúrából eltávolítani nem lehet, legalábbis anélkül, hogy eltörölnénk vele együtt magát a kultúrát is. Ha valaha lenne olyan (persze nem lesz), hogy már nincsenek keresztények, akkor sem tűnne el, csak élő világkép helyett műveltség lenne, mint a görög-római kultúra. Sohasem lesz tehát "halott" - az ebben való reménykedést csak a tudatlanság és a gyűlölet keveréke táplálhatja. Amint egy világnézet kultúrát teremt - azaz létrehozza a maga jelképeit, fogalmait, műalkotásait, stb. -, azzal bebiztosította a továbbélését. Ha pedig a nyilvánosság a maga természetességében tükrözi a kultúrát, azaz nem erőszakolunk rá semmit se pró, se kontra, akkor mindig is lesznek keresztény jelképek a közterületeken.

A kérdés inkább az, hogy mennyi, hol, és ki állítja őket.

A nyilvános jelképeknek megvan a maguk, mondjuk így, referenciaterülete - vagyis hogy kikre vonatkozik, kiket akar képviselni. A katolikus templomok tetején lévő kereszt például deklaráltan a templomot és az oda járókat képviseli, nem akar más nevében beszélni. Az a kereszt adekvát: csak annyit üzen, hogy "ez itt egy katolikus templom". A Szabadság-szobor keresztje viszont az egész várost akarja képviselni, sőt - mivel az ország egyik legismertebb építményéről van szó - egész Magyarországot. Az üzenetét nem nagy kunszt lefordítani: "Magyarország keresztény ország".

És emiatt van körülötte tiltakozás.

Nem egészen amiatt problémás a dolog, mert hazánkban rengetegen nem keresztények. A "keresztény" szó ugyanis nem feltétlenül kell, hogy hitre, pláne vallásgyakorlatra utaljon, érthető úgy is, hogy "keresztény kultúrájú" vagy "keresztény gyökerű". A hatalomnak elvben lehet joga ahhoz, hogy formálja egy ország kultúráját, azt pedig nem feltétlenül a lakosai vallásának statisztikai eloszlása határozza meg. Csak akkor van viszont ténylegesen ilyen joga, ha erre felhatalmazást kap a polgároktól. Az pedig finoman szólva is kérdéses, hogy a jelenlegi kormánynak van-e ilyen felhatalmazása.

Kereszténység vs. politikai kereszténység

A 2022-es népszámlálás arról vált hírhedtté, hogy rekord kevesen vallották magukat kereszténynek.

Gyorsan térjünk ki arra, hogy mit nem jelent ez. Nem feltétlenül jelenti például azt, hogy a hívők száma csökkent volna, hiszen más dolog kereszténynek lenni, és más dolog megvallani azt egy népszámláláson. Az ellenzéki érzelmű hívők között elterjedt gesztus volt megtagadni a válaszadást, sejtve, hogy aki megvallja a hitét, az akaratlanul is a politikai kereszténységhez asszisztál. Végül én is, hithű katolikus létemre, a nem válaszolók táborát erősítettem, ilyesféle okokból.

Utólag azon gondolkoztam, hogy talán rosszul döntöttem. Ez akkor merült fel bennem, amikor olvastam olyan reakciókat az eredményekre, mint Gyurcsány Ferenc demagóg hőzöngése, vagy még inkább Tóta W. Árpád győzelmi beszéde. De bár a Tóta-cikk ostoba logikája ("aki nem szavazott, rám szavazott") cáfolatot sem érdemel, a számok mégis arról árulkodnak, hogy a politikai kereszténység ma Magyarországon nem képviseli a többséget. Legalábbis, a többség nem érzi úgy, hogy képviselné őket.

Meg fog ez változni attól, hogy az emberek véleményét nem kérdezve, föléjük rakunk egy keresztet? Nem. Sőt. Csak erősíti azt az érzetet, hogy a kereszténység uralkodni akar, holott semmi sem állhat távolabb az igazi természetétől. Hiszen Jézusból abszolúte hiányzott a világi hatalomvágy, és a keresztények számára ő az erkölcsi referenciapont.

Mármint, hogy ő lenne, ideális esetben.

Sose gondoltam, hogy valaha a Pride védelmére fogok kelni, de most ezt is kitermelte magából a kies hazai közélet. Az elmúlt pár évben következetesen távol maradtam a szivárványos menettől (régebben is csak egyszer voltam, kíváncsiságból). Úgy gondoltam: keresztényként van a világnézetemnek olyan része - nem annyira konkrét tanítások, mint inkább attitűdök, ízlésfajták -, amelyek kizárják azt, hogy melegfelvonulásra járjak. Idén azonban lehet, hogy kimegyek (legfeljebb kifestett arccal, hogy a hatóságok nehezebben azonosítsanak). Az ugyanis, hogy az államhatalom egy intéssel betilt egy demonstrációt, mélységesen ijesztő és felkavaró, vagy még annál is több.

Mert igazából nem arról van szó, hogy szeretjük-e a Pride-ot. Aki nem szereti, az eddig is megtehette, hogy nem megy el rá. Azt is, hogy hangosan fúj rá a médiában, hiszen ez is állampolgári joga. Igazából, ha valaki nem ért egyet a Pride-dal, az a magánügye; demokráciában senki nézete nem felsőbbrendű. Volt idő, amikor a vallási rendezvények voltak tiltottak, csak mert egyesek szerint azok a nép ópiumát árusító drogpartik. Azok a hívők, akik most sűrűn bólogatnak a Pride tiltására, bizonyára megfeledkeztek az aranyszabályról: "És ahogy akarjátok, hogy az emberek veletek bánjanak, ugyanúgy bánjatok ti is velük." (Lk 6:31) Ha ez az igehely ugyanolyan népszerű lenne, mint azok, amelyek a homoszexualitást ítélik el, a világ jobb hely lenne.

De nem tudom leküzdeni a vitázó énemet, ezért megpróbálom végiggondolni, mi van a tarsolyában annak, aki a betiltás mellett érvel. Ha szabad kiforgatnom Jane Austen regényének címét: mi szól a Pride (Büszkeség) megtartása ellen a puszta Prejudice-on (Balítéleten) kívül?

Kétféleképpen lehet ellenezni a melegfelvonulást: elvi/erkölcsi alapon, vagy gyakorlati alapon. Ami az előbbit illeti: sokaknak az a baja vele, hogy látványosan és kihívóan tematizálja a szexualitást. Ezt megértem, de ez nem tény, hanem ízlés dolga, és ízlés alapján ugyebár nem tiltunk semmit. Mások azért ellenzik, mert olyan életformákat akar elfogadtatni, amelyeket a keresztény hagyomány helytelenít. Erről pedig azt gondolom, hogy a homoszexualitás-vita a hívők belügye, és nem tartozik a tágabb kultúrára. (Nem keresztények számára a "melegkérdés" többnyire nem létezik, mert nem merül fel, hogy két felnőtt konszenzuális kapcsolatával bármi baj lehetne.)

Az az állítás viszont, hogy a Pride látványa káros a gyerekekre, nem ízlés-, és nem is erkölcsi ítélet, hanem egy kemény empirikus kijelentés. Ha igaz, akkor azt számtalan kutatásnak kellene igazolnia. Ráadásul hazánkban már 1997 óta megrendezik a felvonulást, tehát így már bizonyára az én generációm is érintett. Aki szeretné igazolni ezt a hipotézist, annak javaslok pár tippet. Ad egy: keressen korrelációt bizonyos mentális/szociális problémák előfordulása és a Pride elindulása között. Ad kettő: mutassa meg, hogy nem csak korrelációról, hanem ok-okozati összefüggésről van szó. Ez nehéz lesz, mert ehhez számtalan egyéb oksági tényezőt kell kizárni. Egy ilyen kutatás valószínűleg évekig fog tartani, de addig inkább tartsák magukat az ártatlanság vélelméhez, és ne tiltsanak semmit.

Másik gyakori - és éppoly megengedhetetlen - magatartás a közöny. "Nincs nekem semmi közöm hozzá" - mondják sokan -, "eddig sem jártam a Pride-ra, és nem fog hiányozni". Csakhogy most nem egy felvonulást tiltottak be, hanem a szabad gyülekezést, en bloc. A törvényben az áll, hogy tilos az olyan demonstráció, amely a "gyermekvédelmi törvényben" foglalt tartalmakat jeleníti meg. Mit jelent ez? Azt, hogy mostantól nem lehet LMBTQ-ügyben semmilyen célért demonstrálni. De hiba azt gondolni, hogy a dolog megáll az LMBTQ-nál: más rendezvényeket betilthatnak más, ugyanilyen átlátszó indokokkal.

Én sokáig véltem úgy, hogy Magyarországon nincs diktatúra. A diktatúrázás túlzás, kontraproduktív, ráadásul kiüresíti a kifejezést - gondoltam. Ha a "diktatúra" szót elpazaroljuk hazánkra, akkor mit mondjunk Észak-Koreára vagy az Iszlám Államra? Azzal érveltem, hogy egy diktatúrában nincs gyülekezési szabadság, nálunk viszont az ember mégiscsak tüntethet azért, amiért szeretne, legfeljebb kap néhány epés megjegyzést a kormányközeli sajtóban.

2025. március 18-án, a törvény megszavazásakor ez az érv szertefoszlott a semmibe. Megadom magam, és elismerem: Magyarország közeledik a diktatúra felé.

A párizsi olimpia megnyitójának története igencsak szaftosra sikerült.

A nézők egyik fele felháborodott. Ezután a másik fele felháborodott azon, hogy az egyik felháborodott. Ezután az egyik fele felháborodott azon, hogy a másik fele felháborodott azon, hogy ők felháborodtak. A nézők egyik fele szerint a megnyitó súlyosan elítélendő, mert gyalázza a kereszténységet. A másik fele szerint a nézők egyik fele súlyosan elítélendő, mert kereszténygyalázást kiált ott, ahol az nincs. A nézők egyik fele szerint a másik fele súlyosan elítélendő, mert mentegetni akarja a súlyosan elítélendő megnyitót.

Ezután már csak annyi a kérdés: mi a halál folyik itt?

Nehéz rendet tenni egy olyan vitában, ahol a felek egyedül egy dologban értenek egyet: hogy a másikat aljas indokok vezérlik, és minden szava hazugság. Mindkettejük álláspontja büszkén felmutatott jelvény, amely valamilyen nemes erényt reprezentál. Az egyik oldal erénye, hogy a vallásgyalázást azonnal felismeri, és utolsó leheletéig harcol ellene hóban, fagyban, zivatarban; a másik oldalé, hogy őt nem téveszti meg a látszat, mert hisz’ ez csak egy Dionüszosz-ünnep volt, és az éleslátásán túl dicsérjük meg a jóhiszeműségét is, mert ő a világért nem vetemedne arra, hogy egy világméretű ünnepélyen blaszfémiát feltételezzen.

A két ellentétes narratíva mélyén két tény húzódik meg, amelyek éppen azért képesek két ellentétes narratívába rendeződni, mert az egyik az egyiket, a másik a másikat támasztja alá. Ezek:

1. A művészeti vezető azt nyilatkozta, hogy nem állt szándékában a Leonardo-féle Utolsó vacsorát parafrazeálni, hanem – az olimpia antik eszményének megfelelően – egy mitológiai jelenetet láthattunk, Apollónnal, Dionüszosszal és társaikkal.
2. A megnyitó egyes képkockái teljesen egyértelműen az Utolsó vacsorára utalnak.

Mivel az első egy empirikus adat, a második viszont csupán értelmezés, indokolni inkább az utóbbit szükséges. Értem, persze: bizonyára rengeteg festményen szerepel hosszú asztal és egy központi figura erőterében csoportosuló, egyenes vonalba rendeződő társaság. Csakhogy ez a kompozíciós séma a köztudatban egyetlen festményhez kötődik: Leonardo Utolsó vacsorájához. Ezután lehülyézni azokat, akik képesek voltak amazt belelátni, finoman szólva méltatlan. Inkább azt kellene megmagyarázni, miért nem kellett volna belelátniuk. (Jan van Bijlerttel és az ő Istenek ünnepe című képével meg ne jöjjünk, mert ennek létezéséről a legtöbbünk csak most, a megnyitó utáni kultúrkampf hevében értesült.) Summa summárum: a szervezőknek számolniuk kellett azzal, hogy a megnyitó sokakban idézi fel az Utolsó vacsora képét, és mivel nem hülyék, nyilván számoltak is vele.

De ha valakit nem győzött meg a fentebbi hermeneutikai okfejtés, akkor segíthet neki a kép közepén ülő duci hölgy, aki a mélyenjáró "THE NEW GAY TESTAMENT" kommentet fűzte az esethez:

Ühüm.

Hadd ne kelljen hosszasan bizonygatni, hogy egy olyan rendezvényre, amelynek fontos eleme a kulturális különbségeket áthidaló integráció, az ilyen megosztó tartalom nem való. Van helye a tabudöntögetésnek, egy demokratikus államban még a provokációnak is - de másutt.

A megnyitó védelmezői többnyire két dologra hivatkoznak. Az egyik, hogy a paródia nemes művészi eszköz, mert szembesít, feltárja a dolog rejtett arcát, és ezzel magasabbrendű befogadói pozícióba emel minket. Ez igaz, csakhogy erre a művészi kalandra nem mindenki egyformán fogékony. Főleg, hogy a paródia befogadásához át kell törni az ízlés és az érzékenység jelentette gátakat, és sokaknál ezek a gátak elég erősek és stabilak (pláne egy vallási tárgyú mű esetében). A másik védekezés szerint itt az úgynevezett mondanivaló volt a lényeg - az elfogadás, a sokszínűség, satöbbi. Nos, ez sem működik, mert az elfogadás és a sokszínűség mellett csak elfogadó és sokszínű produkcióval lehet kiállni. Ez a megnyitó viszont éppen azért, mert provokatív, sokakat kizár a befogadásból, vagyis a maga nemében kirekesztő. Nem lenne célszerűbb, ha az üzenet megjelenítése is igazodna az üzenet tartalmához?

Igaz, akkor jóval kisebb lenne a háborgás, ami egyeseknek talán nem áll érdekében.

Bár a média fősodra továbbra sem a filozófus szakma eseményeit igyekszik dokumentálni, az analitikus filozófia berkeiben azért hír volt, amikor idén tavasszal meghalt Daniel Dennett. Ő volt az elmefilozófia, a kognitív tudományok és a biológiafilozófia egyik nagyágyúja – na és az úgynevezett „új ateizmus” egyik vezéralakja. (Bár, tegyük hozzá, ez egy ad hoc elnevezés: valójában egy 18. század óta létező, szcientista, vallásellenes irányzatról van szó.) Én itt most mégsem magáról Dennettről szólnék pár szót, hanem egy (számomra) irritáló jelenségről, amelybe ezúttal is volt balszerencsém belebotlani. Nevezetesen: ha meghal egy neves ateista, akkor előbb-utóbb valaki szükségképpen megjegyzi, hogy az illető bizonyára megszívta a túlvilágon. Így volt ez egy másik újateista, Christopher Hitchens, vagy például tavaly Vágó István halálakor is. A hangvétel persze változó – a sajnálkozástól a kárörömig -, de a lényeg ugyanaz.

Azt talán senkinek nem kell magyarázni, hogy az adott helyzetben – konkrétan valaki halálakor – ez a reakció sem morálisan, sem teológiailag nem adekvát. Így hát a dolog mögött inkább pszichológiai okok lehetnek: sejtésem szerint az, hogy egyes hívőket zavar, ha a kereszténység elutasításával találkoznak. És minél nevesebb személyektől érkezik az elutasítás, annál erősebb a frusztráció. (Tegyük azért hozzá, hogy az ilyesmi korántsem csak keresztényeknél fordul elő; általában, ha egy eszmét fontos személyes ügyünknek tekintünk, lehet rá számítani.)

Úgy tűnik, szeretjük, ha meg tudunk győzni valakit, az ellenkezőjét pedig könnyen személyes kudarcként könyveljük el. És hogy miért? Azt hiszem, nem véletlen, hogy a meggyőz igében ott van a győz szótő. (Egyébként nem csak a magyarban, hanem például a latinban is, lásd convincere és vincere). Mint olyan sokszor, az etimológia itt is feltár valamilyen mélyebb igazságot a fogalmak közti összefüggésről. Nehéz tagadni: azzal, hogy meggyőzünk valakit, valamilyen értelemben le is győzzük. Úgy is fogalmazhatunk, hogy episztemikusan fölé kerekedtünk, vagyis – legalábbis ott és akkor – mi jobb megismerőknek bizonyultunk nála, és ez domináns helyzetbe hoz minket. Ha az emberek sorra adják fel a meggyőződésüket a miénk javára, akkor elmondhatjuk, hogy van bennünk valami kivételes: vagy különösen erősek az érveink, vagy különösen bravúros a retorikánk. Innen nézve minden ember, akit nem tudtunk meggyőzni, olyan, mint egy vár, amelyet nem sikerült bevennünk. Érthető, ha ezt nem szeretjük, és talán még az is, hogy egyesek ilyenkor a remélt végső győzelem hangoztatásába kezdenek.

Mégis szerencsésebb lenne másképpen kezelni a dolgot. Jó hír, hogy lehet is.

A vélemények sokféleségéhez éppenséggel lehetséges akklimatizálódni. Ha ez sikerül, akkor onnantól az ember semmi különöset nem lát abban, ha más véleménnyel találkozik (ez addig is fokozható, hogy már azon lepődik meg, ha valahol konszenzusba botlik). Erre a legjobb terep – és akkor elkezdek hazabeszélni – a filozófia. Nincs még egy olyan szakterület, ahol ekkorák lennének a véleménykülönbségek, s amely ennyire toleráns lenne bármilyen megfogalmazható állásponttal szemben. (A kötelezően ajánlott olvasmány ezzel kapcsolatban Tőzsér Jánostól Az igazság pillanatai.) Aki felfogja a nézetkülönbségek súlyát, az előbb-utóbb rálát arra, hogy saját nézőpontja korlátozott és nem teljes. A magabiztossága ettől csökkenni fog, a toleranciája viszont növekedni - hosszú távon pedig az utóbbi értékesebb adomány.

A hit területén persze nehezebb ezt a műveletet végrehajtani. A hit alapja ugyanis az isteni kinyilatkoztatás, amely abszolút érvényű igazságokat szeretne közölni. Hogyan lehetne ezt összeegyeztetni annak a beismerésével, hogy korlátozott perspektívából látunk? A kérdést hosszasan lehetne ragozni, de röviden az a véleményem, hogy sehogy. A kettő olyan ellentétes egymással, mint tűz és víz. Csakhogy: a kinyilatkoztatás tartalmát nyilván megelőzi valamilyen meggyőződés a kinyilatkoztatás tényéről. (Ellenkező esetben magáról a tartalomról nem is lenne értelme beszélni.) De azok, akik erre a meggyőződésre jutnak, nyilván nem birtokolnak semmilyen tévedhetetlenséget. Ez olyan patthelyzet, amiből - egyes véleményekkel ellentétben - azt gondolom, hogy nincs kiút. Marad egyetlen dolog: hogy megpróbáljuk nagyvonalúan kezelni a nézetkülönbségeket.

Ellenkező esetben jogot formálunk a vitapartnerünknek arra, hogy ő is kedvezőtlen helyre helyezzen minket a (lehet, hogy csak metaforikus) túlvilágán.