A párizsi olimpia megnyitójának története igencsak szaftosra sikerült.

A nézők egyik fele felháborodott. Ezután a másik fele felháborodott azon, hogy az egyik felháborodott. Ezután az egyik fele felháborodott azon, hogy a másik fele felháborodott azon, hogy ők felháborodtak. A nézők egyik fele szerint a megnyitó súlyosan elítélendő, mert gyalázza a kereszténységet. A másik fele szerint a nézők egyik fele súlyosan elítélendő, mert kereszténygyalázást kiált ott, ahol az nincs. A nézők egyik fele szerint a másik fele súlyosan elítélendő, mert mentegetni akarja a súlyosan elítélendő megnyitót.

Ezután már csak annyi a kérdés: mi a halál folyik itt?

Nehéz rendet tenni egy olyan vitában, ahol a felek egyedül egy dologban értenek egyet: hogy a másikat aljas indokok vezérlik, és minden szava hazugság. Mindkettejük álláspontja büszkén felmutatott jelvény, amely valamilyen nemes erényt reprezentál. Az egyik oldal erénye, hogy a vallásgyalázást azonnal felismeri, és utolsó leheletéig harcol ellene hóban, fagyban, zivatarban; a másik oldalé, hogy őt nem téveszti meg a látszat, mert hisz’ ez csak egy Dionüszosz-ünnep volt, és az éleslátásán túl dicsérjük meg a jóhiszeműségét is, mert ő a világért nem vetemedne arra, hogy egy világméretű ünnepélyen blaszfémiát feltételezzen.

A két ellentétes narratíva mélyén két tény húzódik meg, amelyek éppen azért képesek két ellentétes narratívába rendeződni, mert az egyik az egyiket, a másik a másikat támasztja alá. Ezek:

1. A művészeti vezető azt nyilatkozta, hogy nem állt szándékában a Leonardo-féle Utolsó vacsorát parafrazeálni, hanem – az olimpia antik eszményének megfelelően – egy mitológiai jelenetet láthattunk, Apollónnal, Dionüszosszal és társaikkal.
2. A megnyitó egyes képkockái teljesen egyértelműen az Utolsó vacsorára utalnak.

Mivel az első egy empirikus adat, a második viszont csupán értelmezés, indokolni inkább az utóbbit szükséges. Értem, persze: bizonyára rengeteg festményen szerepel hosszú asztal és egy központi figura erőterében csoportosuló, egyenes vonalba rendeződő társaság. Csakhogy ez a kompozíciós séma a köztudatban egyetlen festményhez kötődik: Leonardo Utolsó vacsorájához. Ezután lehülyézni azokat, akik képesek voltak amazt belelátni, finoman szólva méltatlan. Inkább azt kellene megmagyarázni, miért nem kellett volna belelátniuk. (Jan van Bijlerttel és az ő Istenek ünnepe című képével meg ne jöjjünk, mert ennek létezéséről a legtöbbünk csak most, a megnyitó utáni kultúrkampf hevében értesült.) Summa summárum: a szervezőknek számolniuk kellett azzal, hogy a megnyitó sokakban idézi fel az Utolsó vacsora képét, és mivel nem hülyék, nyilván számoltak is vele.

De ha valakit nem győzött meg a fentebbi hermeneutikai okfejtés, akkor segíthet neki a kép közepén ülő duci hölgy, aki a mélyenjáró "THE NEW GAY TESTAMENT" kommentet fűzte az esethez:

Ühüm.

Hadd ne kelljen magyarázni, hogy egy olyan rendezvényre, amelynek fontos eleme a kulturális különbségeket áthidaló integráció, az ilyen megosztó tartalom nem való. Van helye a tabudöntögetésnek, egy demokratikus államban még a provokációnak is - de másutt.

A megnyitó védelmezői többnyire két dologra hivatkoznak. Az egyik, hogy a paródia nemes művészi eszköz, mert szembesít, feltárja a dolog rejtett arcát, és ezzel magasabbrendű befogadói pozícióba emel minket. Ez igaz, csakhogy erre a művészi kalandra nem mindenki egyformán fogékony. Főleg, hogy a paródia befogadásához át kell törni az ízlés és az érzékenység jelentette gátakat, és sokaknál ezek a gátak elég erősek és stabilak (pláne egy vallási tárgyú mű esetében). A másik védekezés szerint itt az úgynevezett mondanivaló volt a lényeg - az elfogadás, a sokszínűség, satöbbi. Nos, ez sem működik, mert az elfogadás és a sokszínűség mellett csak elfogadó és sokszínű produkcióval lehet kiállni. Ez a megnyitó viszont éppen azért, mert provokatív, sokakat kizár a befogadásból, vagyis a maga nemében kirekesztő. Nem lenne célszerűbb, ha az üzenet megjelenítése is igazodna az üzenet tartalmához?

Igaz, akkor jóval kisebb lenne a háborgás, ami egyeseknek talán nem áll érdekében.